🌹✒️🖌Creative Author & Artist: János Szilágyi (Hungary)🖌✒️🌹

JÁNOS SZILÁGYI
(HUNGARY)

I was born on November 10, 1978 in Újfehértó, Szabolcs-Szatmár-Bereg County. I am interested in literature, history, and fine arts. I was accepted to Pázmány Péter Catholic University and Károly Eszterházy University, majoring in history and geography. Unfortunately, I couldn’t walk because of the distance. I wrote several short stories and won a prize in a competition. Some of my short stories are historically inspired.

1978. november 10-én születtem a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Újfehértón. Érdeklődési köröm, az irodalom, történelem, és a képzőművészet. Felvételt nyertem a Pázmány Péter Katolikus Egyetemre és az Eszterházy Károly Egyetemre történelem és földrajt szakon. Sajnos a távolság miatt nem tudtam járni. Több novellát írtam és pályázaton is helyezést értem el. A novelláim egy része, történelmi ihletésű.

Another world!
The faint rays of the October sunlight illuminated the interior of the tiny wooden house. Everyone was asleep, Tamara was the only one awake out of the five members of the family. An oppressive silence settled over the place. Tamara slowly got out of bed and got dressed. He was surprised to find that he was not hungry, even though when he went to bed at night he was tormented by a cruel hunger. This was not surprising because he was hungry every night and he was hungry in the morning. A cruel famine was raging in the Soviet Union, and here along the Dnieper it took on tragic proportions. However, the most fertile lands in the world were spread along the river. As they often said in this direction, mountain people don’t get cold, they have plenty of wood, but we never die of hunger here.
The girl, who had just turned 14 years old, pressed the door handle and slowly opened the door, leaving to get some food for the family so she could surprise them when they woke up. As he reached the street of the village, a strong north wind bit his thin face, but it was not unpleasant. Maybe after a while the pain will go away, just like the feeling of hunger?! That’s what she wonders. The colorful tree leaves, like the scenery of a fun carnival, were in stark contrast to the gloomy atmosphere of the poor wooden houses. The village woke up. Several people littered the streets or tried to find food for themselves at the border. They nurtured the illusion that they could survive the winter and that spring and summer would bring abundance again. However, most of them knew deep down that the dreaded Soviet secret service would come next year and take everything away again. It sweeps the attics, and if anyone dares to hide wheat or rye, they will be executed immediately. But it’s even better than ending up in one of the horrible Siberian camps for twenty years. It is also equal to death, most of them did not know anyone who returned home from that hell on earth. It was said that the grain would be sold abroad in order to use it to build the world’s largest industrial country. In time, the suffering will pay off, and the ideal world will be built. To create communism where everyone is equal and not in need.
Tamara slowly walks awkwardly along the main street of the village and wonders where she should go in search of food.
The village is full of people wandering seemingly aimlessly. They are actually looking for someone or something. There are those who are deranged and just wandering around aimlessly. Others don’t go anywhere anymore. Bone-thin people lie at the base of the fences. There is no one to bury them, because the strength of the people has run out. Tamara will notice a horrible sight. A corpse was mutilated. This is not uncommon either. Others are crying and looking for their children, kidnapping and cannibalism are not uncommon.
There are no more dogs either, they have all been eaten. They took their turn first.
– Poor Bundás – the girl whispers to herself. – How she loved to roll in the snow and how cute she had brown eyes – she stops muttering for a few seconds, her eyes water, her throat tightens. – It would have perished if we hadn’t… – he continues, becoming even quieter. He doesn’t even say the words completely anymore.
Unexpectedly, the sound of a truck broke into the world of melancholic silence. Roughly violently. Everyone knows. This is the People’s Commissariat of Internal Affairs! Tamara’s heart begins to beat violently, her legs go numb.
– Don’t go there! – he whispers. – not to the Gulag.
But the truck keeps going. He’s not taking anyone now. There is no need for it. People have been overcome by sadness and apathy, they don’t rebel, they just try to survive.
Tamara saw a yellow building. This is his former school. He spent many happy days here. This is the place where he learned to read and fell in love for the first time. Yes, this is the big oak tree under which she spent countless happy hours with Vanya. Vanya… No one has seen him for weeks. Unexpectedly, his sister’s friend Júlia appears.
– Júlia, it’s good to see you – he calls the girl, meanwhile a faint smile appears on his face. Júlia doesn’t answer, she doesn’t even notice. He simply walks on. “Why is she angry with him?” the question arises in her mind. She thinks it’s good that she didn’t ask how she was, because Júlia gave birth not long ago, but her milk dried up from starvation and the baby died.
He comes to a neat wooden house, the thatched roof of which is being removed.
– You can eat it if you grind it properly and bake bread from it – a middle-aged man shouts to his majesty.
– So be it, because if not, we won’t have anything left for next week. We are running out of everything – says the wife resignedly.
– Don’t do it, they will die. You can’t eat it! Tamara says firmly, but they don’t take any notice of her.
He moves on, but soon he notices a crying woman who is being comforted by another.
“Don’t cry, you can’t help it,” he says quietly.
– Then who can? – he stood up bitterly. – I invented how to cook the soles of the boots, because they are just leather and you can live with them.
The girl bitterly recalls her school memories. He knows, because he was able to go to school, that the skin, even if it is cooked for a long time, is not suitable for human consumption, because it costs more energy to digest than the body gains from it.
– Silly girl! -he stood up as he remembered that he didn’t bring a bag with him.
He hurriedly heads back, a waste of time, and with that they shot for the surprise.
After an hour of walking, he reaches their house.
He carefully opens the door and enters the house.
You will notice a lot of crying and screaming inside. everyone is crying, but mostly his mother. why are you crying he asks alarmedly. Didn’t something just happen? – you don’t get an answer. He looks at his bed, someone is lying in his bed. Awesome! Almost like him, only much thinner, Paler. He is horrified to realize that he is lying in bed.
Now everything will be clear. That’s why he wasn’t hungry, he wasn’t cold, and that’s why no one noticed him. When he leaves the house, it looks like summer, not October. Everything is different, it’s a different world.


Másvilág!
Az októberi napfény halvány sugarai, megvilágították az apró faház belsejét. Mindenki aludt, egyedül Tamara ébredezett a család öt tagja közül. Nyomasztó csend telepedett a helységre. Tamara lassan kikecmergett az ágyból, majd felöltözött. Meglepődve tapasztalta, hogy nem éhes, pedig este mikor lefeküdt kegyetlen éhség gyötörte. Ez nem számított meglepőnek, mert minden este éhes volt és éhes volt reggel is. A szovjetunióban kegyetlen éhínség tombolt, és itt a Dnyeper mentén ez tragikus méretet öltött. Pedig a világ legtermékenyebb földjei terültek el a folyó mentén. Ahogy gyakran mondták erre felé, a hegyi emberek nem fáznak, nekik van fájuk bőven, de mi itt nem halunk éhen soha.
A lány, aki nem olyan régen töltötte be a 14. életévét, lenyomta az ajtó kilincsét majd lassan kinyitotta az ajtót, és elindult, hogy némi élelmet szerezzen a családnak, hogy mire felébrednek, meglepetést tudjon okozni. Ahogy kiért a falu utcájára, erős északi szél mart bele sovány arcába, de nem kellemetlen. Talán egy idő után elmúlik a fájdalom, mint az éhség érzet is?! Ezen tűnődik a lány. A színes falevelek, mint valami vidám karnevál díszletei, szöges ellentétben álltak a szegényes faházak komor hangulatával. A falu ébredezett. Többen az utcákat rótták, vagy a határban igyekeztek valami élelmet keresni maguknak. Azt az illúziót táplálták, hogy túl tudják élni a telet, és a tavasz majd a nyár, ismét elhozza a bőséget. A legtöbben azonban lelkük mélyén tudták, hogy a rettegett szovjet titkosszolgálat eljön majd jövőre is, és ismét elvisz mindent. Kisepri a padlásokat, és ha valaki rejtegetni merészeli a búzát vagy a rozst, arra azonnali kivégzés vár. De még az is jobb, mint a rémes szibériai táborok egyikébe kerülni, húsz évre. Az is egyenlő a halállal legtöbben nem ismertek senkit, aki haza tért volna abból a földi pokolból. Azt beszélték, a gabonát külföldön adják el, hogy abból építsék fel a világ legnagyobb ipari országát. Idővel pedig a szenvedéseknek meg lesz az eredménye, és sikerül felépíteni az ideális világot. Megteremteni a kommunizmust, ahol mindenki egyenlő és nem szűkölködik.
Tamara lassan komótosan sétál a falu főutcáján és azon töri a fejét, hogy merre is induljon el élelmet keresni.
A falu tele van látszólag céltalanul kóválygó emberekkel. Valójában keresnek valakit vagy valamit. Van, aki megtébolyodott, és csakugyan céltalanul kóvályog. Mások nem mennek már sehová. Csont sovány emberek fekszenek a kerítések tövében. Nincs, aki eltemesse őket, mert elfogyott az emberek ereje. Tamara borzalmas látványra lesz figyelmes. Egy tetemet megcsonkítottak. Ez sem ritka. Mások sírnak a gyerekeiket keresik, nem ritka az emberrablás és a kannibalizmus.
Nincsenek már kutyák sem, mind megették. Ők kerültek sorra először.
– Szegény Bundás – suttogja magában a lány. – Hogy szeretett a hóban hemperegni, és milyen aranyos barna szemei voltak- néhány másodpercre abbahagyja a motyogást, szemei könnybe lábadnak, torka elszorult. – Elpusztult volna, akkor, ha mi nem…- folytatja még halkabbra váltva. A szavakat már nem is mondja ki teljesen.
Váratlanul egy teherautó hangja tört be a melankolikus csend világába. Durván erőszakosan. Mindenki tudja. Ez a Belügyi Népbiztosság! Tamara szíve hevesen verni kezd, lábai elzsibbadnak.
– Csak oda ne! – suttogja. – a Gulágra ne.
De a teherautó tovább megy. Nem visz el most senkit. Nincs is rá szükség. Az embereket szomorúság és apátia kerítette hatalmába, nem lázadnak, csak próbálnak túlélni.
Tamara egy sárga épülettett pillant meg. Ez a volt iskolája. Sok vidám napot töltött el itt. Ez az a hely ahol meg tanult olvasni, és itt volt szerelmes először. Igen, ez az a nagy tölgyfa, ami alatt számtalan boldog órát töltött el Ványával. Ványa… Hetek óta nem látta senki. Váratlanul feltűnik a nővére barátnője Júlia.
– Júlia, de jó hogy láttalak – szólítja meg a lányt, közben halvány mosoly jelenik meg az arcán. Júlia nem válaszol, tudomást sem vesz róla. Egyszerűen továbbsétál. ,,Mi lehet vele talán haragszik?” ötlik fel benne a kérdés. Arra gondol, jó hogy nem azt kérdezte, hogy hogy van, mert Júlia nem rég szült, de az éhezéstől elapadt a teje a kicsi meghalt.
Egy takaros faházhoz ér, aminek bontják a nádfedelét.
– Meglásd meg lehet enni, ha megfelelően megőröljük, és kenyeret sütünk belőle – kiált oda a felségének egy középkorú férfi.
– Úgy legyen, mert ha nem a jövő hétre semmink nem marad. Mindenből kifutunk – mondja rezignáltan a feleség.
– Nem tegyék meg fognak halni. Nem lehet megenni! – szól oda határozottam Tamara, de ügyet sem vetnek rá.
Továbbindul, de nem sokkal később egy síró asszonyra lesz figyelmes, akit egy másik próbál megvigasztalni.
– Ne sírj, nem te tehetsz róla – mondja csendesen.
– Akkor ki tehet? – kiállt fel keserűen. – Én találtam ki hogy főzzük meg a csizma talpát, mert az is csak bőr, és túl lehet vele élni.
A lány keserűen idézi fel iskolai emlékeit. Ő tudja, mert járhatott iskolába, hogy a bőr, még ha sokáig főzik is, emberi fogyasztásra alkalmatlan, mert több energiába kerül megemészteni, mint amennyit nyer vele a szervezett.
– Ostoba lány! -kiállt fel, ahogy eszébe jut, hogy nem hozott magával táskát.
Sietve visszaindul, időveszteség, és ezzel lőttek is a meglepetésnek.
Egy fertályórányi gyaloglás után, eléri a házukat.
Óvatosan kinyitja az ajtót és belép a házba.
Bent nagy sírás-rívásra lesz figyelmes. mindenki sír, de leginkább az édesanyja. Miért sírtok? -kérdezi riadtan. Csak nem történt valami? -választ nem kap. Az ágyára pillant, valaki fekszik az ágyában. Döbbenetes! Majdnem olyan, mint ő, csak sokkal soványabb, Sápadtabb. Rémülten tör rá a felismerés, hogy ő fekszik az ágyban.
Most minden világos lesz. Ezért nem volt éhes, nem fázott és ezért nem vett tudomást róla senki. Ahogy kimegy a házból minta nyár lenne, nem október. Minden más, ez egy más világ.

Bud Spencer
25x40cm
Graphite

Girl posing
40×25 cm
Graphite

Embrace
35x25cm
Graphite

Passion
40x25cm
Graphite

*Courtsey of International Hungarian Creative Ilona Lakatos.

Leave a Reply